|
A kő, mint archaikus építőanyag végigkíséri az emberiség történetét. Napjainkban – különböző feldolgozottsági szinten – többnyire épületek, műtárgyak burkolására szolgál, mondhatni, újra felfedezett építőanyag. Az építőanyag-ipar fejlődésének köszönhető, hogy e minden formájában tökéletes anyag felületen történő rögzítéséhez is újabb és újabb termékek jelennek meg az építési piacon.
A természetes kövek széles választéka, valamint igen eltérő tulajdonságai miatt általánosan érvényes fektetési szabályokról nem beszélhetünk. Egy-egy mintadarab alapján nem lehet megállapítani annak pontos ásványi összetételét, így nem lehet egzakt módon meghatározni a legcélszerűbb fektetési módszert sem. Műszaki adatok hiányában a piacra kerülő új kőfajták tekintetében nagyon nehéz bármilyen biztosítékot adni az optimális fektetési módszert illetően. Célszerű a forgalmazótól tájékoztatást kérni az adott termék főbb jellemzőiről. Gyakran előfordul, hogy még a kereskedő sem tudja megnevezni az általa forgalmazott kőzetfajtát, és a nemzetközi kereskedelem útvesztőiben is sok lényeges információ elvész. Egy kőről nem kell mindent tudni, elég, ha előnyös, vagy hátrányos tulajdonságait ismerjük, hogy ezekre figyelemmel lehessünk a felhasználás során.
A természetes kövek fektetése során – összehasonlítva a kerámia csempékkel és lapokkal – bizonyos eltérő tulajdonságokra figyelemmel kell lenni. Ezek a következők: elszíneződés és foltosodás, kivirágzás, az eltérő lapvastagságból eredő gondok, hiányos tapadás, felpúposodás.
Elszíneződés és foltosodás
Okai jól megkülönböztethetőek. Ezek nem mindig a fektetési mód miatt jelentkeznek. Több esetben külső körülmények játszanak szerepet, mint például szerves sav behatolása a kőzet szöveteibe, olaj vagy zsírszennyeződés. Ezeken kívül a magas alkáli fém tartalmú víz is okozat elszíneződést, de a túladagolt keverővíz, a nedvesség-kiegyenlítődés miatt szintén átdiffundálhat a kövön. Ebben az esetben a kő alkotóelemei a kapillárisokon át a felületre kerülhetnek, ami a sötétebb foltok formájában jelenik meg.
Ha a kő fémzárványt tartalmaz, hajlamos a kirozsdásodásra, a gyorskötő habarcsok csökkentik ennek a lehetőségét.
Az aljzatban lévő különböző elemek is okozhatnak elszíneződést, ennek megakadályozására a lap hátoldalára úgynevezett márványiszapot vihetünk fel, azonban 100 %-os védelmet ez sem nyújt, ha az elszíneződést okozó elemek a szigetelőszint felett vannak.
A kivirágzás
Ez nem más, mint a kalcium-hidrát felszínre kerülése. Ennek megakadályozására az érvényben lévő építési szabvány trasszcement használatát javasolja. Idézet a DIN 18332 sz. szabványból: „A kőlapok fektetésére szolgáló habarcs készítéséhez trasszcement használata, elszíneződésre hajlamos kövekhez speciális trasszcement, vagy gyorscement javasolt.”
A trasszcement sem nyújt azonban teljes védelmet, mivel nem tudja a kálcium-hidrát teljes mennyiségét megkötni. A teljes megkötéshez további adalékanyagok bevitele szükséges.
A trassz vulkáni tufa őrleménye, úgynevezett látens (rejtett) hidraulikus kötőanyag, ami azt jelenti, hogy önmagában víz hozzáadásával nem keményedik ki, de mészhidráttal, mésszel vagy cementtel funkcióképes kötőanyagot képez habarcs előállítás céljára.
Eltérő lapvastagság
Ellentétben a kerámiacsempékkel és lapokkal, melyek rendszerint azonos vastagságúak, a természetes kövekre ez korántsem jellemző. Az előállítás módja – kőgatter, hasítás – nagymértékben meghatározza az eltérés mértékét, az érvényben lévő szabvány tűréshatárokat állapít meg százalékban, vagy milliméterben kifejezve. A fektetési mód és az alkalmazott habarcs gondos megválasztásával az eltérő lapvastagságból eredő gondok nagyrészt kiküszöbölhetőek.
Hiányos tapadás
Az ebből fakadó probléma szintén orvosolható a megfelelő habarcs használatával, ld. folyékony ágyazó habarcs.
A felpúposodás
A porózus lapok egyoldalú vízfelvételének a következménye, ami gyorsan kötő, kis víztartalmú habarcs használatával küszöbölhető ki. Az utóbbi időben egyre inkább előtérbe kerül az úgynevezett vízmentes ragasztók használata (epoxigyanta, poliuretán), szélesebb körű elterjedésüket azonban magas áruk akadályozza.
A jelenleg leggyakrabban alkalmazott fektetési módok:
Vastag ágyazóhabarcsba történő fektetés
Ez a tradicionális fektetési módja a természetes köveknek, következménye az előállítási módszerekből adódó pontatlanságnak. A habarcs vastagsága általában 3-4 cm. Vastaghabarccsal egyenletes felületű burkolat érhető el, ám különösen az elszíneződésre hajlamos lapoknál a habarcs relatíve nagy víztömege nem kívánatos. Újabban alkalmazzák az úgynevezett friss-a-frissre fektetést, mikor is egy munkamenetben történik az esztrich és burkolat készítése. Előnye, hogy gyors kivitelezést tesz lehetővé és a fogadófelület elszennyeződése kizárt.
Vékony ágyazóhabarcs használata
Ezt a módszert főleg azonos méretű és vastagságú köveknél alkalmazzák, viszonylag nagyobb felület burkolható rövid idő alatt. Előnye még, hogy kisebb mennyiségű víz kerül a burkolat alá, csökkentve a kivirágzás veszélyét.
Folyékony ágyazóhabarcs alkalmazása
Nem túl régi módszer a burkolásban, lényege, hogy a habarcs lágyabb konzisztenciája matt közel 100 százalékos tapadás érhető el a lap és az aljzat között, kizárva a légkamrák képződését.
További előnye még, hogy padlófűtés esetén a hézagmentes fektetés következtében jobb a hőátadás.
Buttering-floating eljárás
Lényege, hogy a lapot és az aljzatot is meg kell kenni ragasztóval, így tökéletesebb a tapadás. A módszert főleg áttetsző lapoknál alkalmazzák, fehér habarccsal.
A Sopro Hungária Kft. a fenti eljárások valamennyi módozatára rendelkezik a legkorszerűbb építési ragasztókkal, használatukra vonatkozóan munkatársaink szívesen adnak felvilágosítást.
|
|
